Jó estét mindenki/bárki!

Ismét egy "retro" poszt következik, az előző nagy sikere nyomán. Némileg aktuális is és olyan mint az egyszerű dal, néha ilyen is kell. Jelentősége és érvényessége sincs már az alábbi levélnek, épp ezért gondoltam, hogy megosztom. Érdekesség, hogy eddig ezt rajtam kívül még senki nem látta. Jó olvasást! :)

Kedves!

Néha gondolok még arra, hogy milyen volt együtt és ilyenkor eszembe jutnak a mi kis dolgaink. Te ragyogtál a boldogságtól és én azt mondogattam, hogy te vagy az igazi. Majd belém hasít, hogy a szerelmünk miként korcsosult szenvedéssé... (félő, ma benned már ez dominál) Tudom tönkre tettek minket a hibáim/hibáink, amiket felesleges részletezni. Tudtuk, hogy vége kell legyen, mielőtt megutálnánk magunk és egymást, maradhattunk barátok (persze). Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen a kezdeti szomorúság után mind kettőnk élete jobb irányt vett és immár külön utakon jutottunk a fényre. Csak azt bánom, hogy eközben eltávolodtunk és elhidegültünk. Úgy látszik mintha a múlt, nem jelentene semmit és mint egy apró folyamon csak könnyedén átlibbensz fölötte és magad mögött hagyod. Ne tedd, ez méltatlan hozzád és hozzánk, nekem fáj. Mára már nem mondhatom, hogy ismerlek, ahogy te sem. Én szeretnék ezen változtatni. És te?

                                                                                 Viszlát, Máté!                                 2014.06.22.

Ui.: Én nem szeretnék felejteni! De már tudom a válaszod. Minden jót!