Voltál már úgy, hogy csak lebegtél, csak voltál a világban? Sodort az ár a vízesés felé és nem tudtál csinálni semmit. Nem kapálóztál, nem mozdultál, képtelen voltál tenni ellene bármit is. Nem érdekelt... a tökéletes érdektelenség uralta az elméd és elzárta azt a "piciént" a fejedben aki már veszettül úszott volna a partra, hogy a folyóba ne fulladj. A dolgok rosszabbodtak, de a nagyobb hullámok és az erősebb sodrás sem sarkalt arra, hogy megmentsd a saját életed... hátradőltél a vízen és vártad a szabadesést a sziklák közé. De az utolsó pillanatban az égből lenyúlt hozzád egy "kéz", egy kecses, puha "kéz", és akkora pofont adott, hogy kivett a partra. Szánalmas kis életed lehet megmenekült, de mikor körülnéztél jobban egyedül voltál mint valaha. Kietlen sivár parton feküdtél, előtted egy sűrű sötét erdő terült el és tudtad, hogy a "kéz" ami imént még megmentett már nincs veled, örökre magadra hagyott. Kicsit észhez tértél és választhatsz, fekszel a parton könnyeidbe és az önsajnálatba temetkezve, várva, hogy eljöjjön az ítélet órája vagy talpra állsz elindulsz? Tudod, hogy melyik út a rövidebb és a könnyebb... de tudod azt is, hogy az nem választható. Fel kell állnod és küzdened, ha először még csak azért is, hogy bizonyíts és visszaszerezd a "kéz" óvó érintését és finom simogatását, de legjobban magadért. Fel kell állnod, előre törnöd, hinni abban, hogy az erdőn túl a fényre érsz. Hiába süllyed el a lábad minden lépés után egyre jobban a homokban, tovább mész mert az emlékeid és az, hogy újra akarod élni őket nem enged megállni. Négykézláb kúszol csak, hogy még nagyobb akadályokon tudd magad átküzdeni. Már magadra sem ismersz, azt sem tudod miért csinálod, hiszen az emlékek megfakultak és "ő" nem került közelebb, elfelejtett téged. Nem torpanhatsz meg mert elnyel a homok, tovább rohansz mélyen az erdőbe. Érzed a fájdalmat, a karjaidban, a lábaidban a hangok azt mondják: "Nem bírod! Állj meg!", "Add fel, itt a vége!". Tudod, hogy nem állhatsz meg, hiszen a mozgás az élet, tovább kell menned, ki kell jutnod a fényre! Mikor túllendültél ezen a ponton, már nem fáj semmi, nem fáj az sem, ahogy a fák ágai és tüskéi a húsodba vágnak és kitépnek egy-egy darabot. Hiába van sötétebb és kevesebb a hely, az ösztöneid tudják merre menj, nem tévedsz el. Már csak megmutatnád, hogy a sodródó fadarabból hova eljutottál,  a miből, Kivé váltál! Sajnálod, hogy ő nem látja, csak azok akik nem érdekelnek. Már-már felteszed a kérdést, hogy így is megéri? Igen. Vagy eljutsz a világosságig vagy találsz egy másik, ragyogóbb és gondoskodóbb kezet akivel minden könnyebbé válik. Egy sötét és küzdelmes utazás végére érve, jó érzés tölt el. Szenvedtél... hol a megpróbáltatások súlya miatt vagy épp az "ő" hiánya miatt, de mostanra ezek mind eltörpülnek. A feladatokat teljesítetted és újabbakat vársz, a régi szép emlékek helyébe pedig új élmények kerülnek, egy nagyobb "ő" jóvoltából. :)
Megérte! de sajnálom...

Ismerős?