esti mese? vagy mi a szösz?

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren és az Üveghegyeken is túl, élt egy fiatal királyfi. Ez a királyfi nem csak jó kiállású és sármos volt, de eszes is mint az a királyi családokban szokás, de bármely kétkezű szakmához is értett amit csak megpróbált. De ahogy azt a királyoknál szokás, ő sem ács lett, neves tanítók jártak hozzá, hogy okítsák mindenféléről, gazdaságról, harcászatról, stratégiákról és mindenről amiről egy királynak tudnia kell. A királyfi a kastély falai között élte életét, lovagolt, vívott, olvasott és tanult. Míg egy nap bált nem rendeztek a tiszteletére, hiszen a törvények szerint is férfivá érett. Gyűltek a népek, kisebb-nagyobb urak, grófok, bárók, és nemesek, katonai vezetők, a királyság minden zegzugából képviselők és bírók, gazdag emberek. A hatalmas vendégsereget szolgák százai látták el, a vacsorát és a különböző harapnivalókat negyven szakács készítette, és közel kettőszáz pincér szolgálta fel. Óriási pompa övezte a kastély minden egyes szegletét. A zenéről közel s távol a legjobb muzsikusok gondoskodtak. Hangosan harsogó trombitaszó jelezte a vendégeknek a Királyfi érkezését, mindenki elcsendesedett és mikor belépett az ifjú hangos éljenzésbe kezdtek. Az ünnepelt mindenkinek megköszönte, hogy megjelent és kupáját emeli az ő egészségére. Majd folytatták a mulatozást. Ahogy a vendégek között társalgott az egyik asztalnál megpillantott egy csodálatos teremtést. Talán báró kisasszony, vagy az egyik grófnak a leánya lehetett. De ha ez egyik szolgáló leánya se számított volna. Teljesen elbűvölte a herceget, aki szinte megbabonázva próbált a tömegen keresztül a Lány közelébe férkőzni. Út közben nem egyszer megtorpant, hiszen azt hitte megártott a bor, kettőt látott a szépséges nemes kisasszonyból. Majd rájött, hogy ők csupán testvérek és az oly kísérteties hasonlóság ellenére máris látta a különbözőségeiket. De elragadó szépségüknek nem tudott ellen állni megszólította őket és a nevük felől érdeklődött. A lányok már ismerték hírét, és egész este velük mulatott és táncolt, nem zavarta, hogy mások is igényelték volna a társaságát. De sajnálatos módon a lányoknak, hamar kellett menniük és olyan hirtelen távoztak. A herceg szinte észbe se kapott, de tudta, hogy Amortól egy nyilat a szívébe kapott. Másnap tüstént keresni kezdte a lányt akiért szíve már lángolt. Nem érzett még ekkora tettrekészséget ezelőtt, minden követ megmozgatott és megtalálta, és beszéltek, minden remek volt. De nem lehettek még boldogok, tartották a kapcsolatot de nem láthatták egymást és mind a ketten azon tanakodtak vajon ki mit fog szólni hozzájuk, a királyfihoz való-e a bárókisasszony? Úgy érezték, minden és mindenki ellenük van, de a királyság egy fontos ünnepén ismét találkoztak, felmentek a kastély legfelső emeletének legfelső szobájába és csak akkor jöttek ki amikor már tudták, hogy nincs kétség afelől, hogy mesébe illő jövőjük lesz együtt. Telt múlt az idő és kisebb nagyobb hullámok után a szerelmük mit sem vesztett kezdeti erejéből. De lesújtó hír érkezett.. Megtámadták a királyságot az északi vidéken és a király a fiát küldte csapataival, hogy akadályozzák meg a barbárok betörését. Ez óriási kihívás volt szerelmük számára, de a gyönyörű fiatal lány biztosította az újdonsült hadvezért, hogy minden rendben lesz. Hosszú hónapokig tartottak a harcok, egyik véres küzdelem követte a másikat. Csak egy-egy ritka levélben tartották a kapcsolatot és mind a ketten várták a napot amikor újra együtt lehetnek. Merész lépésre szánta el magát a királyfi, egy utolsó nagy támadást indított a barbárok tábora felé feltéve mindent egy lapra, ha emberei oda vesznek ő is odavész és soha nem láthatja kedvesét, azonban ha  sikerrel jár már két heten belül karjaiban tarthatja. A nagy hadművelet remekül indult, kisebb sikerek után könnyedén érkeztek meg a tábor központjába, ahol azonban csapda várt rájuk. Iszonyatos mészárlás vette kezdetét, majd mindenki oda veszett és úgy tűnt a barbárok felőrlik a királyi csapatokat, de önfeláldozóan a királyfi magára vonva a barbárok figyelmét a lőporos hordók felé lovagolt és mikor utolérték felrobbantotta azokat és minden lángokban állt. Órákkal a robbanás után nem volt aki mozogjon. Az elhaló tűz ropogásán és a szél visító hangján kívül semmi sem nem volt, vége volt a harcnak százak hevertek szanaszét, néhányan szó szerint. Egyszer csak két szenes gerenda halk nyöszörgés hallik, és lassan feltápászkodik egy alak. A királyfi az, valami csoda folytán túlélte a robbanást. Mikor meglátta mi történt elszörnyülködött, tudta ez mind miatta van, ő és az önzősége kergette halálba a bajtársait. Hosszú úton hazavergődött, de már nem volt önmaga. A csodálatos világot mely az otthona volt már csak egy sötét és dermesztő helynek látta, nem tudott együtt élni a történtekkel, elfordult a világtól. Egyedül az ő szerető kedves tartotta ezen a világon, mindent megtett érte, hogy az ő harcosa újra a régi legyen. Fájt neki látni, ahogy egyre lejjebb csúszik és hagyja el magát, egyedül akkor lehetett az élet kicsiny jelét megfigyelni rajta amikor együtt voltak. Különben csak lebegett, vegetált. Érezte, hogy ez nem lesz jó, de képtelen volt tenni ellene, gyenge volt. Majd meg szakadt a szíve, de meg kellett tennie... elhagyta a királyfit, aki először teljesen magába roskadt majd, hétköznapi viseletet húzott és örökre elhagyta a palotát, vándorolt a királyságban, ami egykor az övé lett volna. Vándor útja során, dolgozott útépítőkkel, ácsokkal, kőművesekkel és még rengeteg szakma képviselőjével. A közös munka során rájött, hogy nem is olyan sötét ez a hely és még van értelme élni. Hiába ismert meg rengeteg nőt a vándor, csak arra az egy lányra tudott gondolni, aki egyetlen pillantásával megigézte. Hiába kereste, a lány elutasította. Megtorpant a lelkesedése az új élet iránt hősünknek, de gondolta ha nem csak látja, hogy mi a jó út, hanem azon is jár, talán szíve hölgyét is visszanyerheti. Még keményebben dolgozott, még többet, talpra állt és felemelkedett a felsőbb osztályokba immár önerőből saját magára támaszkodva. Ez idő alatt az ismételten csak megismert rengeteg hölgyemény nem tudta feledtetni vele szíve választottját és csak vele akarta megosztani új élete minden örömét. De késő volt, a sok keserűség és fájdalom után amit a királyfi okozott egy gróf újra mosolyt csalt a szép hölgy arcára aki így lassan, elfelejtette a királyfit. Aki úgy érezte miután kitépték szívét ezer kést szúrtak bele, majd az egészet meggyújtották és szalmalángként illant el. Úgy érezte soha senkit nem fog úgy szeretni mint azt a gyönyörű barna lányt, aki egy pillantásával ellopta szívét, egy mosolyával a sajátjává tette és minden csókjával kárpótolta. Talpra állt és folytatta magányos útját. Nem akart szeretni, nem is tette, unottan nézte a szerelmeseket, neki is erre van szüksége, de...

Ha valaki szélesre tárja a világ kapuit számodra, és arra kér fedezzétek fel együtt, nem lehet önző és nem ránthatod a mélybe, mert egyedül fogja folytatni és talál mást.